A Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszékének zádorfalvai építőtábora sokkal többről szólt, mint egy fából ácsolt, színes kültéri színpad felépítéséről. Egy olyan követendő, mélyen emberi és példaértékű országos mintát mutattak meg, amely alapjaiban képes megváltoztatni a hátrányos helyzetű roma fiatalok jövőképét.
Amikor nyolc egyetemi hallgató és öt oktató megérkezett a Bhim Rao Egyesület által működtetett Zádorfalva Csillagai tanodába, a meglévő falak lebontása sokkal fontosabbá vált, mint az újak felépítése. A mélyszegénységben élő, perifériára szorult roma fiatalok és a tenni akaró egyetemisták találkozása nem egyszerű szakmai gyakorlat volt, hanem a legtisztább emberi kapcsolódás. A közös tervezés, a kétkezi munka, a hajnalig tartó beszélgetések és a közös nevetések olyan láthatatlan hidat fontak a két világ közé, amely mindkét oldalt örökre megváltoztatta.
Ez a kezdeményezés azért zseniális, mert a legfontosabb pillanatban – a gyermekkor és a kamaszkor törékeny határán – nyújt segítő kezet.
A szegregátumokban élő fiatalok számára az egyetemi világ, a diploma vagy a kutatói pálya olyan távoli álomnak tűnik, amely nekik nem adatik meg. Amikor azonban az egyetemi oktatók leülnek közéjük, és őszinte, személyes történeteken keresztül mesélnek a saját életútjukról, küzdelmeikről, a felsőoktatás elérhetetlen misztikuma egyszerre szertefoszlik. Amikor a hallgatók nem felülről beszélve, hanem igazi társként dolgoznak együtt velük, a gyerekek előtt hirtelen kinyílik a világ. A minták kézzelfoghatóvá, a továbbtanulási célok pedig valóságos, elérhető vágyakká formálódnak.
A zádorfalvai tábor lakói nemcsak a deszkák csiszolásából vették ki a részüket, hanem a saját gondolat- és érzelemvilágukat is beépítették a projektbe. Saját szavaikból és legféltettebb gondolataikból megírták a Tanoda himnuszát, elmerültek a térképészet rejtelmeiben, és a tábor végén büszkén álltak fel az újonnan ácsolt, színesre festett színpadra a meghívott szüleik előtt. Az ilyen katarzisok, a feltétlen figyelem, a valódi elismerés gyökeresen megváltoztatják egy hátrányos helyzetű gyermek önképét. Megszületik a varázslat: elhiszik, hogy ők is értékesek, képesek alkotni, tanulni, és hogy nekik is ugyanolyan joguk és helyük van az értelmiségi pályákon, mint bárki másnak. Kedvet, bátorságot és hitet kapnak ahhoz, hogy orvosok, mérnökök, tanárok vagy jogászok akarjanak lenni.
Fontos lenne, hogy ezt a zádorfalvai mintát országos mozgalommá fejlesszük.
Milyen csodálatos társadalmi változást indítana el, ha a hazai egyetemek tanszékei rendszeresen szerveznének mentorprogramokat a cigány gyermekeknek! Az informatikus hallgatók táborokat tarthatnának a tanodákban, megnyitva a digitális jövő kapuit. Az orvostanhallgatók játékos foglalkozásokkal hozhatnák meg a kedvet a gyógyításhoz. A jogász- és bölcsészképzések hallgatói vitaklubokat, kreatív íróműhelyeket vezethetnének, a természettudományi karok interaktív kísérletekkel ébreszthetnék fel a gyerekekben lakozó kutatót.
Egy ilyen összefogás kétoldalú ajándék. A roma fiatalok inspirációt és életre szóló kapcsolati tőkét kapnának, egyenes utat biztosíthatna számukra a diplomához és a kitöréshez. A zádorfalvai együttműködés a tábor lezárásával nem ér véget. A következő időszakban a tanszék a Tanoda fiataljait a Debreceni Egyetem Építészmérnöki Tanszékének Műteremházába hívja meg. A zádorfalvai fiatalok betekinthetnek az építészképzés mindennapjaiba, találkozhatnak hallgatókkal, és olyan helyszíneket ismerhetnek meg, amelyek új tapasztalatokat jelenthetnek számukra. A jövő értelmisége olyan szociális érzékenységgel és mély empátiával lép ki az életbe, amely nélkül egyszerűen nem építhető igazságosabb, összetartóbb Magyarország. Zádorfalva megmutatta, hogy a szeretet és a tudás megosztása képes megváltoztatni a sorsokat. Az egyetemeknél ott a kulcs a szebb jövőhöz, már csak élni kellene a lehetőséggel.
